Négygenerációs történet, amely az 1900-as évek legelejétől a 2000-es évek elejéig követi végig a szereplők sorsát. A főhősnő, Anya kilencven négy évet él és huszonhétszer költözik életében. A viharos természetű és példás veszélyérzettel megáldott nő végigvonszolja a férjét meg a lányát a fél országon, valahányszor veszélyt szimatol. Márpedig veszély mindig van: a 20. század viszontagságos eseményei elől rendre tovább kell állniuk. Át kell vészelni két világháborút, 1956-ot és még sok minden mást. De mindez nem rontja a kedvüket, mindegy, hová veti őket a sors, a Partiumtól Budapesten át az Isten háta mögé. Hurcolkodnak át az életen, egymásnak vetett háttal, önfeledten.
„Úgy képzelem, hogy sokunk családtörténete ez. Másokkal persze nem pont így estek meg a dolgok, de kicsiny ország ez, s ugyanaz a történelem dobált minket össze-vissza. Nincs unalmas magyar családtörténet – mindegyik zaklatott, képtelen, alig túlélhető, olykor véres is, de mindenképp kizökkent logikájú. Pedig a legtöbb családdal semmi világra szóló nem történt, csak végigcsinálta az istenverte 20. századot. Amelyben történelmi fordulónként – és volt belőlük elég – semmiért vesztek el életek, nem is csak évek, ahogy Sztevanovity Dusánolyan szépen írta, „mint a zálogban hagyott ruhák”. Mulatságos és viharos filmet terveztem. Otthonosat. Még így az utolsó pillanatban összerakni a múlt század vaskos, gazdag szövetét, amíg még elevenek bennünk a magunk és a szüleink emlékei. Mert nagyon vége lett a 20. századnak, szinte semmi nem került át belőle a 21-be, nincs kontinuitás”. (Fekete Ibolya, Filmvilág, 2011/08.)
A rendező korábban olyan díjnyertes alkotásokat készített, mint a Karlovy Vary-ban a legjobb rendezés és az ökumenikus zsűri díját elnyert Chico vagy a többszörös díjnyertes Bolse Vita. A Magyar Filmszemle fődíját és a MÚOSZ Film- és Tévékritikusi Szakosztály legjobb rendező díját ugyancsak a Chico-val érdemelte ki.
